Amikor ezt a verset (Petőfi Sándor: Egy estém otthon) tanultuk, nem mondott semmit. Onnan tudom ezt, hogy nekem csak annyi maradt meg Petőfi művészetéről, hogy nagyon dallamos verseket írt, de sok mélységük nincs.
Hát nagyon nem ez volt a véleményem, amikor meghallgattam pár napja. Tőlem a költészet elég távol áll, de most mégis azt kell mondjam, hogy rendesen fejbe kólintott ez a vers.
Persze, az elsődleges gondolataimról nem fogok írni, hiszen azok nagyon személyesek, nem is tudom őket leírni és nem is akarom őket megosztani senkivel. Mindig úgy jók, ahogy éppen jönnek és mennek, nem kell őket méricskélésre formalinba tenni.
De írhatnék arról mondjuk, hogy milyen vicces, hogy azok akik azt a kort dicsőítik, amikor egy mészáros gyerekéből a nemzet költője lehetett, most mennyire olyan világot teremtenek, ahol ez már lehetetlen.
Vagy írhatnék arról, hogy a természet végtelen bölcsességében az utódnemzés különböző stratégiáival útra indított gyermekei között miért is akadályozza meg, hogy igazán megérthessék egymást.
Vagy írhatnék arról, hogy micsoda áldás, ha az ember munkája az önkifejezés és ezért még pénzt is kap és persze szereti is csinálni.
De mindezekről nem fogok írni, a bejegyzést is berekesztem itt, olyan dolgokkal kéne foglalkoznom, amelyekhez jobban értek.
Annyit azért még megjegyeznék, hogy nem én tehetek arról, hogy csak most mond nekem valamit ez a vers, fogalmam nincs, hogy hivatalosan mit is kéne mondjon, lehet valami hasonlót, nem emlékszem rá, hogy mit tanultunk anno. Azt hiszem, az iskolában a tanulás nagyon rosszul működik, a szerencse csak annyi, hogy az ember egy tanuló gép, ezért aztán ragadnak rá dolgok úton-útfélen és hát ez már elég.
Demó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése